Üdvözöllek az oldalamon ! Remélem tetszeni fog, és találsz sok jó idézetet.: )

Az oldal egy régebbi oldalból maradt meg, amit a szerelmemnek csináltam, de mivel annak már vége, hát átalakítottam kicsit.:)

 

Köszönöm. Folyton csak köszönök mindent, minden egyes szavadat felém. Sokat tanultam tőled. Annyira szeretném ha boldog lennél. Abba a mosolyba még sokan bele fognak szeretni... hidd el... Tudom... Hiányozni fog mindened... a nevetésed, az érintésed a csókjaid. És tudom vissza fogom sírni. Igazad volt, tudtam én is hogy így lesz, de erősnek kell lennem, hiszen ez az élet. Még ha könnyekkel küzdök hónapokig is ...SOSE FELEJTELEK EL. Soha nem leszel számomra Csupán Csak Egy Ember. Mindig is leszel valami, valami fontos, akit sohasem fogok elfelejteni... Emlékzeni fogok rád mindig, ígérem neked.

 

Tudod milyen az amikor nem tudsz megszólalni a másik ember mellett és csak hallgatod a másik lélegzetét, szívverését, érzed az illatát? Annyira sok mindent akarnál kérdezni de nem tudsz mert leköt hogy megsimogasd az arcát, fogd a kezét, érezd minden mozdulatát. Beléd szerettem egyszerűen és tisztán.

 

Azt hittem ismerlek. Azt hittem különleges vagy. Azt hittem más leszel. Azt hittem örök, ami köztünk van. Azt hittem szeretsz. Azt hittem szerettelek. Nem! Tudom, hogy szerettelek és tudom, hogy te is szerettél. De mindez megváltozott. Különlegesek voltunk együtt, egy darabig. Egyszer csak valami megváltozott. Te voltál a fiú, akire esküdtem volna, hogy különleges. De rájöttem ugyonolyan vagy, mint a többi.

 

Mért nem tudom elfogadni, hogy örökre vége, miért várom most is, hogy visszajöjjön végre? Mért álmodom mindig, hogy velem van újra? Miért kell naponta gondolnom a múltra? Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem, miért van, hogy feledni nem tudom ma sem? Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos, hisz ez köztünk szinte már mindennapos. Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet? Miért kell szeretnem, ha ő nem szeret?!

 

Leírta neki vagy 20 sorban, hogy mit érez.. A lány el se olvasta, kilépett. Mikor visszajött, azt mondta, hogy nem is érdekli őt, amit mondott. A fiú szomorú lett. Ismét drogozott, folytatta, hisz már a lány sem szerette. Másnap jött a hír: a srác meghalt túladagolás miatt. A lány visszanézte a beszélgetést, és végre elolvasta, amit a fiú írt neki akkor. "Kérlek, mondd utoljára, hogy hagyjam abba, és megteszem érted. Csak kérj meg még egyszer, és segíts túljutni ezen. Érted megtenném. Bármit. Még utoljára, és kidobom az összes anyagot, ami nálam van, elfelejtem örökre, legyél mellettem mindig. Kérlek, rád van szükségem. "

 

Mi van akkor, ha soha nem jön el a herceg fehér lovon? Akkor Hófehérke örökké ott fog feküdni az üvegkoporsóban? Vagy végül fölébred, kiköpi az almát, elmegy az orvoshoz, meggyógyíttatja magát, aztán szül egy gyereket a helyi spermabank segítségével? Akaratom ellenére mindig az jut eszembe, hogy minden magabiztos, ambiciózus szingli nő bensőjében egy törékeny, finom hercegnőcske bújik meg, akit meg kell menteni.

 

Ne kritizálj másokat; ők pontosan azok, akik mi lennénk hasonló körülmények között.

Sok olyan dolgot tettem már, amivel az emberek nem értenek egyet.. De enyémek a választások, pont annyira, mint a következmények is.

 

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnánk, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekünk tetsző alakzatba próbálnánk hajlítgatni, a béke útján nyugodtan és egyszerűen haladhatunk. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgunk ezentúl az legyen, hogy fölkeressük szívünkben a béke helyét. Megállunk egy pillanatra, és megpihenünk Isten szeretetében. Aztán, ha belső békénk helyreállítása érdekében cselekedetre van szükség, azt az utat választjuk, amely a nyugalmunkból ered. Magabiztosan cselekszünk, mert biztonságban vagyunk. Ha később ismét útmutatásra van szükségünk, könnyen és gyorsan hozzájutunk. Nem azért keressük a békét, hogy szigorú elhatározásokat, hosszú távon érvényes szabályokat hozzunk, hanem hogy a döntéseink azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák a békét. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent.

 

Minden nap, amikor felkelek, tudom, hogy aznap csak egy jó dolog vár rám, a lefekvés. Tehát felkelek, bedobom a felvizezett kávét, és a félig jeges vajas süteményt, beülök a kocsimba és igyekszem meggyőzni, hogy benzin nélkül is tud menni. Majd átvergődöm a forgalmon csupán azért, hogy olyan cipőket tehessek az olyan nők patáira, mint maga. Sose lesz belőlem híres focijátékos, és sose fogom érezni egy gyönyörű nő érintését, és soha többé nem vezethetek zacskó nélkül a fejemen. De vesztes nem vagyok! Mert mindennek dacára, én meg a többi emberke, aki mind más akart lenni, mint ami, mégis itt vagyunk, és azt csináljuk, amit nem akarunk, heti 40 órán át életfogytiglan. És a tény, hogy nem röpítek golyót a fejembe, az tesz győztessé !!

 

Most, ebben a pillanatban valami megváltozott. Mondhatni minden. Kinyílt a szemem és kiürült a szívem. Már tisztán látok mindent és mindenkit körülöttem. Ahogy Téged is. Az égbolt már csak égbolt. A Hold csak egy üres, fagyos bolygó. A szerelem csak kémia, ami jó esetben kibírja 1-2 évig. Te pedig csak egy ember vagy a 6 milliárdból. 2 szem, 2 fül, egy orr és egy üres, érzéketlen lélek. Most, hogy beszéltem Veled, minden megváltozott. Nincs rózsaszín köd, nem létezik olyan, hogy egymásnak teremtve. Csak a szürke, és fájdalmas valóság van. Ha most egy szóval kellene jellemeznem ezt a világot és benne Téged, annyit mondanék: vicc.

 

A fiúk nem igazán ismerik a "hisztinyelvet". Pedig annyira egyszerű. Mindig pont az ellenkezőjét kell csinálni, mint amit mondunk. Ha azt kérem, ne hívjon, elvárom, hogy hívjon. Ha azt mondom, haza akarok menni, egyébként nem akarok. Ha azt mondom semmi bajom, egyértelmű, hogy nagyon is van baj. De ezt nem mindenki tudja. Így hiába ültem a babzsákfotelemben, a mobilomat szorongatva, nem szólalt meg.

 

A férfi szenvedélye, a legforróbb szenvedély is, előbb fellángol, utána kialszik, bármennyire is komoly a dolog. Bármilyen féktelen és lángoló szenvedély fogja el, egyszer eljön a pillanat, amikor csak hamut és romokat lát maga körül, és már nem is emlékszik rá, nem is érti, mi történt tulajdonképpen. A férfinál egyszer minden véget ér, egyszer minden, minden véget ér. Ezért a nő kénytelen magához kötni a férfit, ha meg akarja tartani, legalábbis otthonhoz és megszokásokhoz kötni úgy, hogy a férfi hálóba kerüljön, és azt higgye, hogy a háló széttéphetetlen, pedig az egész csak szemfényvesztés.

 

Kár, hogy az emberek csak a különbséget látják meg, amely elválasztja őket egymástól. Ha több szeretettel néznének egymásra, azt vennék inkább észre, ami közös bennük, és feleannyi probléma lenne a világban.

 

Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is.

 

Örökös harcban állhatsz mindenkivel és mindennel: ha épp nem partnered az ellenfél, lehet a társadalom, a szüleid vagy épp a "sors". Az ilyen magatartással rengeteg energiát pazarolsz arra, hogy mindig szemben állsz mindennel. A helyzeted elfogadása még messze nem jelenti azt, hogy nem is változtatsz azon. A döntő az, hogy saját magadat is a helyzet részesének érezd, hogy fogadd el a helyzetet olyannak, amilyen, és ebből az elfogadásból kiindulva próbálj előidézni változást azáltal, hogy te magad némileg (legalább egy kicsit) megváltozol.
Juu.*

 

Minél nagyobb terhelés alá kerülök, annál nagyobb az esélye annak, hogy fekete-fehér működésmóddal próbálok szabadulni a rossztól, amit belül élek át. Ez azt jelenti, hogy akkor járok jól, ha elég érett vagyok, ha bírom a belső feszültséget és az ambivalenciákat. Vagyis elfogadom, hogy képes vagyok egyszerre szeretni és gyűlölni. Egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre akarom a vesztedet és a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és távol kerülni tőled. Amikor képes vagyok elviselni ezeket a kettősségeket, akkor vagyok a személyiségemnek egy olyan talaján, amelyen a megbocsátás lehetségessé válik. Ha valaki az átélt és megtapasztalt rosszal kapcsolatban nem tud ezekben az ambivalenciákban gondolkodni, akkor az nem azt jelenti, hogy őt olyan sérelem érte, ami megbocsáthatatlan, hanem azt, hogy ő a sérelmet nem képes megbocsátani.

 

Már álmodtam perceket, már lemondtam rólad
Én már építem a jövőmet és temetem a múltat
Már nem mondom, hogy ne menj el, sőt inkább még kérlek is
Hagy léphessek tovább éljek, haláltól az életig
Hagyj nekem is életet, hagy szerethessek másokat
Hagy csináljam, mit szeretek, hogy valósítsak álmokat
Csak én lehessek újra, csak újra én 
Kimentem a valóságba, fáj mert szúr a fény
Tettem amit tettem, de nem bánom csak rossz emlék
Nem látnád be soha, hogy ha melletted még ott lennék
De nem vagyok ott, valamiért te így akartad
Az utolsó kis reményt a szívemből kicsavartad
Elég erős lettem ahhoz, hogy azt mondjam, hogy ég veled
Elvesztek a részek, te már nem nézted a szépeket
Mi sorsunk is vége lett, mond ki te is bátran, ég veled
Ha újból nem rakhatod össze az elégetett képeket..

 

Ilyen a szerelem: van mikor utálom és mikor keresem
Ettől szakad meg a szívem, vagy éppen ver hevesen
Rossz és jó vegyesen kettőnk között a kapcsolat
Ez az élet, nem egy adás, amit rögtön elkapcsolhat
Az ember sokat vállal, de van mikor nem mer
Önteném magamból, mit érzek, lenne egy tenger
Az idő gurul, mint a henger és csak tova száll
Ha szeret valakit az ember, nem kérdés hova áll
Egy érzés mossa át a szívedet és a lelkedet 
Elajándékoznád neki a nehezen szerzett telkedet
Majd az ő keze eltemet vagy elhagy és vége lesz
A boldogság, mire vágysz, lehet hogy csak az égbe lesz
Hát minden jót, ég veled, az úton eddig kísértelek
Ha meghalok is, veled leszek, de többé nem kísértelek
Elengedem a kísértetet, hisz már nem bennem lakozik
Valaki olvassa az oldalt és valaki csak lapozik.

 

Eddig mindig azt modtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Őrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.

 

Hol az a kéz, ami átölelt régen? Hiányát megszokom csendben és szépen.. Hol volt, vagy hol nem, a mesének vége, kialudt a csillag nem kell az égre..

 

Amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak, miután a birodalmat lerohanták a rosszfiúk. Az igazi szüleim, Mr. Király és Mrs. Királyné bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. Közel voltam hozzá, hogy hétévesen szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre. Tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. Apám taxival járt ezután. Kinézek az ablakon. Sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. Most, hogy mennék, senki nem akar elvinni

 

rám írt. kedves volt. puszi jelet írt. azt mondta még mindig jófej vagyok és aranyos . azt is mondta,hogy hiányzok. aztán kilépett miután ezerszer elmondta, hogy aludjak jól, álmodjak vele és puszil. beleszerettem. újra. boldog voltam mikor lefeküdtem, de aludni nem tudtam. megint róla fantáziáltam. következő nap beléptem a facebook-ra. ő újra kapcsolatban volt! én pedig újra "kicsit" összetörtem!

 

Azt mondod, szép, azt mondom, csúnya. Azt mondod, tetszett, azt mondom, nekem nem. Azt mondod, még aludnál, azt mondom, keljél fel. Azt mondod édeset kérsz, azt mondom, én sósat, azt mondod nyaralni északra mennél, én azt mondom, délre. Azt mondod, ez a vers gyönyörű, és én rávágom, hogy pocsék. Azt mondod, mások vagyunk. Azt mondom, igen, mások. És ez jó. Különben halálra unnánk magunkat. De te másképp gondolod, szerinted ez szörnyű, ezt nem lehet kibírni. Nagyon mások vagyunk? - kérdezem. vagy csak kicsit. Esetleg nagyon is hasonlítunk és ezért hangsúlyozzuk újra meg újra a különbséget? Azt mondom, fogadj el! Olyannak, amilyen vagyok. Azt mondod, jó, de akkor lássam szépnek azt a verset, amit te is. Azt mondom, próbálom, de nem megy, és megkérlek, hogy gyere velem délre nyaralni, de szerinted ez képtelenség. Meddig lehet ezt kibírni? - ordítanék fel. De nem merek. Jó, akkor nem megyünk sehová - mondod, és nem is találkozunk. Aztán telnek a hetek, és már inkább mondanám, hogy ez a vers gyönyörű, és hogy bárhová elmennék veled. Északra is meg délre. Csak azt nem tudom, te is megtennéd-e ezt az én kedvemért. Mert ha te nem, akkor én sem. De akkor ki kezdje? Valakinek csak el kell kezdeni, különben örökké hátat fordítunk egymásnak. No jó, én elmegyek veled északra. De ha te nem teszel értem semmit, akkor én leszek a vesztes. Akkor ezt a játszmát te nyered! Én szomorkodom, és két lépéssel hátrébb megyek. Jó ez így neked? Aztán még megeteted velem az édeset, holott sósat ennék, jónak mondatod, ami szerintem rossz, és ez már olyan, mintha belémrúgnál. Nem jó az ölelés sem, mert a parancsokat teljesítő bábú nem tud ölelni . Egyre messzebbre löksz magadtól, és már egyre kevésbé viselem a sok megpróbáltatást. Egy darabig bírom, de meddig? És egyszer, mikor már csak messziről integetek neked, végül rádcsapom az ajtót. Ha tényleg ezt akarod, akkor nem kell velem eljönnöd délre, vagy megtenned bármit a kedvemért. És akkor mindegy is .... Akkor feladatom, hogy bevégezzem, ami már amúgy is bevégeztetett. 
De ha fontos, hogy közel legyek, hogy ott legyek veled, akkor megteszed, és lehet, hogy cserébe soha nem ébresztelek fel reggelenként, és nem kérem, hogy sósat egyél velem reggelire. Sőt, én készítek neked valami édeset, hogy lásd, jól ismerlek, és "édesen" is szeretlek.

 

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.

 

Tudom azt, hogy hibáztam,
De már tudom, hogy hol rontottam el,
A világra azt hittem, hogy hibátlan,
De már tudom, hogy többet nem adom fel,
Ami kell az csak pár ember melléd,
Ki szeret, nem feled, a rossztól csak megvéd,
Mindenkinek van egy álma,
De küzdeni kell, hogy ne vesszen kárba,
Értem, hogy nehéz feledni,
És jó pofizni, mikor nehéz nevetni,
Értem, és átélem én is,
Mindenki más, de átérzem még is,
Sok az elvágyódás,
Meg a mi lenne? mondat a szöveg elején,
Mindenki boldog, ezt megcáfolnám,
Csak jól színlel az álom keretén.

 

Könnyű azt mondani: én is téged. De nehéz azt..: én már nem téged.

 

Szépség és a szörnyeteg az a mese, ami megtaníthatná az embereket arra, hogy nem minden a külsőségekben rejlik.

 

Senkinek nem biztos a holnapja, sem fiatalnak, sem öregnek. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz, ezért ne várj tovább, mert sajnálni fogod a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre. Tartsd magad közelébe, akiket szeretsz, kik Neked a legfontosabbak, és súgd a fülükbe, mekkora szükséged van rájuk. Bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mond Sajnálom, Köszönöm, Kérlek bocsáss meg.. Szeretlek.

 

Végül rájöttem, miről is szól valójában az élet. Arról, hogy kitarts akkor is, ha szívednek elege lett. Arról, hogy adj többet, mikor már feladnád.

 

Nem maradtam más, egy tollvonás a lapon, egy gondolat a dalban, egy falevél a padon,
a múltnak emblémája egy elhagyott lélek,
miattad meghaltam, de majd visszatérek.

Csak egy nagy ölelésre vágyom, egy olyanra, ami ha csak egy percre is, de eltüntet minden problémát, és elhiteti, hogy minden rendben lesz annak ellenére, hogy tudom, már most a helyén van minden. Nem kell több, nem vágyom másra, csak egy erős karra, ami megvéd és támogat. Megölel és megnyugtat. Átkarol és védelmez. Figyel rám, ha elbotlanék, és felhúz, ha már úgy érezném, nincs erőm. Akkor talán könnyebb lenne. De most nincs itt az ideje. Nincsenek ölelések, nincs támasz, de nem is baj. Meg kell erősödnöd. Az Élet segít benne. De valahogy néha... néha csak úgy jó lenne egy ölelés. Hiába. Emberek vagyunk.

 

 

Oldal: idézetek :)
* idézetek nektek. - © 2008 - 2024 - szeretlekzsoltus.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat